"krisztustalan próféták, mondjatok már
legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus."
              (Babits Mihály: Vers, apostolokról, részlet)

Az országgyűlési választás másnapján látott napvilágot Perintfalvi Rita felhívása az Orbán-rezsimmel kollaboráló vallási közösségek elhagyására. „A vasárnapi nemzetsorsrontó következményekkel járó választás eredményéért a magyar egyházak legnagyobb része is felelős”, írja, majd hosszan sorolja a cinkos elköteleződés tényeit. „Bűntársakká lettek, … a propaganda kinyújtott karjává tették”, folytatja az indoklást, és noha „voltak ellenállók az egyházakon belül is, … papok és lelkészek is… nem maradt tér a belső ellenállásra, így mindent átitatott az árulás.”

Kritikai észrevételeket fogunk tenni, de nem azért, amit sokan várnak vagy elvárnak. Nem a rendszer leírását, nem is az aktív vagy passzív kollaborálás tényét fogjuk vitatni. Az ebből levezetett ellenállás meghirdetett módozatait annál inkább.

Mi is úgy látjuk, hogy az egyházak olyan érdekeltségi viszonyba kerültek pénzügyileg és politikailag, amely egészen zárójelbe teszi azt az elfogulatlan árokbetemető pozíciót, amelyet egy ilyen polarizálódó országban a közvélemény hitvallástól vagy világnézettől függetlenül elvárhat tőlük. Nem tartjuk eltúlzottnak tehát a kiáltvány azon kitételeit, amelyek az egyházak szemére vetik „a gyűlöletkeltő uszítás”, „a társadalom szélsőséges polarizálásának” programjában való tevőleges vagy bűnrészesi hallgatással támogató részvételüket. Annyit jegyeznénk meg legföljebb, zárójelben, hogy az olyan apokaliptikus jelzők használatát, mint a „nemzetsorsrontó”, meghagynánk azoknak az osztályharcos dühvel fellépő erőknek, amelyekkel szemben a katolikus teológus szerző is meghatározza magát. A gyászos történelmi asszociációkról nem is szólva. Olyan politikai konstrukciók és közösségek verbális eszköztárában szerepeltek az effélék, amelyek közeléből Perintfalvi is hanyatt-homlok menekülne.

Miért gondoljuk mégis, hogy szerzőnk elvéti a lényeget?

Nos, mert egy olyan egyháztól várja el a zsarnoki rendszertől való távolságtartást, amely lényegéből fakadóan – és nem valami rendszerhibából adódóan – minden zsarnoki rendszer ősmintázatát adja. Az Orbán-rezsim is legföljebb ministránsa lehet a pápai vallásnak, amely Krisztusra hivatkozva és Krisztus nevében Istenként viselkedik, az Isten törvényeinek fölébe hág és átírja az isteni üdvtörténetet. Ami visszataszító a Nemzeti Együttműködés Rendszerében, azt az apostoli kereszténységtől elszakadó Róma fejlesztette tökélyre. Az a vallási hatalmi rendszer, amely miután szem elől vétette az üdv egyetlen Forrását, letaszította Krisztust a trónról, és Krisztus kegyelmes uralma helyébe a maga kegyetlen emberi, de voltaképpen a lelkek ellenségének eszköztárából merítő önkényuralmát állította.

E jellemzés igazolására elég összevetnünk Jézus viselkedését, valamint uralomgyakorlását, amellyel hírt adott Isten országa valódi természetéről, összevetni a pápai hierarchiával, annak fennhéjázó és pöffeszkedő pompájával. Orbán az alkotmányos rend megpuccsolásával írhatta át az alkotmányt és a politikai versengés szabályrendszerét, de ez voltaképpen fuser munka és kevésbé szembeszökő szemfényvesztés ahhoz képest, ahogy a pápai rend az Isten Fiának szelíd és alázatos országlását a maga erőszakos és kérlelhetetlen uralmával felváltotta. Az alkotmánypuccs, amire célzunk, arra utal, hogy szilárd meggyőződésünk szerint az Orbán-rendszer sem állja ki a legitimáció próbáját, ám a kizárólagos hatalom megragadásának sikeres orbáni kísérlete csupán halovány utánzata a nagy római prototípusnak, amely a Szentírás leírása szerint „ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatva magát” (2Thesszalonika 2:4).

(Megjegyezzük, súlyosan téved az, aki szerint elegendő legitimáció a választásról választásra felmutatott választói többség. Hosszas fejtegetés helyett arra utalunk csupán, hogy ugyanaz a szabály érvényes erre, mint bizonyos vagyonok keletkezésére: „szabálykövető vagyok, rendesen adózóm, csak az első millióról ne kérdezzenek”.)

A másik közös ismérvre utalva sem a levegőbe beszéltünk, tudniillik mindkét hatalom a törvények fölébe helyezi magát. A hitehagyó egyházról ezt a jövendölést közli a Szentírás: „véli, hogy megváltoztatja az időket és a törvényt” (Dániel 7:25). Pál apostol ezt a jellemzést visszhangozza a „bűn embere” (anthróposz tész anomiasz, a „törvényszegés embere” v. „törvénytaposó”) szókapcsolattal.

Az Isten elleni lázadás egyik lényegi vonása, ahogy a lázadó a saját törvényét szegezi szembe Isten törvényével. Ez az önkény maga. A földi hatalomtól is égbekiáltó visszaélés, ha a rá bízott ország törvényeit a saját szükségleteihez, saját hatalma fenntartásához idomítja (a hírhedett „lex-X. Y.”-okra is utalunk); bitorlásnak kell tekintenünk azt is, ha a földi hatalom a kegyek gyakorlójának színében tetszeleg (lásd az egyházakról szóló törvényben bekövetkezett 2011-es paradigmaváltást, amely a politika kegyeibe helyezte az egyházak elismerését, szemben a korábbi szabályozással, élt 1990-től 2011-ig, amely – nagyon helyesen – csupán regisztrálta, nyugtázta az egyedül Istentől eredő jogot); vagy ha megbontja az ellenőrzött hatalom rendszerét (lásd egypárti alkotmány és választási szabályozás, a hatalom ellenőrzését, kiegyensúlyozását szolgáló intézmények saját kontroll alá helyezése). Ám az efféle trónbitorlók is csak kósza plagizátoroknak számítanak a római vallás lélegzetelállító mutatványához képest, amely nagyon sokra vitte, nagyon messzire jutott az isteni alkotmány átírásával: a szombat parancsolatját megváltoztatta, a második parancsolatot – amely az Isten személye ellen irányuló birtoklásvágy ellen óv – kiiktatta, mondanunk sem kell, mindennemű felhatalmazás nélkül.

A pápai-püspöki hierarchia pedig definíciószerűen istenkáromlás, szemben a bibliai presbiteri renddel, amely éppen annak a tudomásul vételén alapszik, hogy az egyes ember tudása, belátása, ítélőképessége véges, egy ember sem birtokolja önmagában az isteni tudás teljességét, ezért Isten úgy látta helyesnek, hogy a közösség arányos és eljárásrendileg is igazságos döntésében nyilvánuljon meg az Ő vezetése. „A megmaradás tanácsosok sokasága által van” (Példabeszédek könyve 24:6).

Ami pedig az üdvtörténet megváltoztatásának kísérletét illeti: a politikai versengésbe beszálló egyház azért is tünteti fel helytelen színben Krisztus üdvmunkáját és önnön küldetését, mert azt a benyomást kelti, hogy az Üdvözítő ügyének diadalát – amelyet Ő kizárólag a visszajövetele utánra ígért meg – előbbre hozhatja, vagyis, a Hamlettől kölcsönzött mondással élve, „kizökkentheti az időt”. Ugyanez esett a 4-5. századtól a politikai és gazdasági privilégiumok sokaságával egyszerre megtámogatott, sőt, törvények fölé emelt ókori egyházzal, amely, evilági sikerétől megmámorosodottan, szívesen idézte a kontextusából kiragadott Jel 20:6-ot („hanem lesznek az Istennek és Krisztusnak papjai, és uralkodnak ővele ezer esztendeig”), semmit sem zavartatva attól a ténytől, hogy az itt hivatkozott íráshely az Ő második eljövetele utáni történésekre utal, mégpedig nem földi, hanem mennyei helyszínnel. (A Szentírás szerint a „gyászoló” és „megromlott föld” ekkor újjáteremtésére vár.)

A földre szállt üdvvel beköszöntő új korszak gondolata ihlette a nemzeti együttműködés rendszere alapító dokumentumának szánt „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” kezdetű nyilatkozatot 2010-ből, amely semmivel sem kevésbé arrogáns, mint a múlt eltörlését ambicionáló bolsevizmus, vagy a forradalmi naptárt bevezető jakobinizmus.

A zsarnoki hatalmak egyik legfőbb ismertetőjegye az idő megörökítésének illúziója, uralmuk állandósításának óhaja. Ezt a hitet nemcsak a klasszikus, a romolhatatlan földi hatalom igényével fellépő birodalmak táplálták, de e reménynek erednek nyomába azok az autoriter politikai berendezkedések is, amelyek azon túl, hogy, mint fentebb taglaltuk, szabotálják hatalmuk ellenőrzését, a nyilvánosság és a közjogi viszonyok teljes uralásával tennék leválthatatlanná magukat, hatalmuk fennmaradását a beláthatatlan távoli jövőbe nyújtva. Ez az a bizonyos „egyszer kell győznünk, de akkor nagyon!” elnevezésű projekt, amit sok-sok népvezér, vezérló fejedelem, néptribun vitt sikerre. Az igaz istenfélelem azonban kifejezetten visszariad ettől a jogigénytől. Eszébe jut ugyanis, hogy az „örökkévaló” Isten kizárólagos attribútuma. Aki földi haladóként ilyen babérokra tör – ugyan mindegy, hányszor és milyen ájtatosan hivatkozik Istenre –, aligha ússza meg lelki-szellemi egyensúlyvesztés nélkül.

Mármost, kérdezzük szeretettel, ha mindez így van, mit kíván mindenkitől a radikális vallási rendszerellenzékiség? Dezertálni csak azért, mert egy egyház az idő, hely és körülmény hármasának számára üdvös együttállása okán felbátorítva érzi magát, hogy ne tartsák immár fogva bizonyos civilizatorikus béklyók? Mert úgy érzi, túlléphet a gátlásain és végre megélheti a lényegét: a kizárólagosság igényét? Mert immár átléptek egy határt, amely tényt nem lehet meg botránkozás nélkül viselni? Ami azt illeti, semmilyen kivonulásnak nincs értelme, ha azt csak a hatalmi téboly időszakára korlátozzuk, ily módon ugyanis pusztán emberek okozta rendszerhibának tulajdonítjuk azt, de nem szakadunk el az aposztázia mag-elvétől.

Merthogy ez minden törvénytelenség gyökere.

A botránkozás egyébként nem jó tanácsadó. Szívesen hivatkozunk itt Lutherre, akit sem a pénzcsörgető papi kufárkodás, sem a római szajhák látványa, sem a pápai kardcsörtetés nem szakított el Rómától. Akkor lett ő Róma kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen ellenfele, amikor ráeszmélt, hogy mit tett Róma Krisztussal, mégpedig egy nagyon kegyesnek ható, ám kifejezetten ördögi ellen-evangélium mindenre kiterjedő és mindent átitató rendszere révén, amelynél épp azt kell a szabály alól elsurranó kivételnek tekintenünk, ha nem rontja meg az embert, a legderekabbat is. Vagyis eljutott arra a felismerésre, hogy „nem vér és test ellen van tusakodása” (Efézus 6:12), és az ördög visszavonhatatlanul foglyul ejtette és birtokba vette a római egyházat.

Ezzel reményeink szerint arra is rávilágítottunk, hogy merőben öncsaló manőver akár csak a most regnáló pápától is várni az egyház felvilágosultabb szakaszának beköszöntét, a vad idők elmúltát. Csak ámulunk, amikor jártunkban-keltünkben azt tapasztaljuk, hogy a liberális világ szemében is milyen magasra hág Ferenc pápa jófejségi kvóciense, idézgetik, hivatkozási alap lesz, a retrográd alsó- és középkáderek orra alá dörgölik a mondatait, tőle, rajta keresztül várják az idő jótékony szelídítő hatását. Ám ezzel csak azt bizonyítják, hogy semennyire sem értik e hatalom tényleges természetét: az emberi kvalitások itt egészen a pápai rendszer foglyai, olyanformán, hogy nem feszíthetik szét azt, épp ellenkezőleg, csak a rendszer képes kidobni a csökönyös ellenállókat. Az „emberarcú pápaság” éppoly dőre gondolat, mint az emberarcú szocializmus, és éppoly kevéssé inspiráló, mint az emberarcú NER.

Ezzel üzenni kívánunk annak az álomba merült protestantizmusnak is, amely lebecsüli annak a veszélynek a nagyságát, amellyel szemben eleik még éberen őrködtek. Az a protestantizmus, amely nem zár le határozottan a pápaság irányban, és az őrzői tisztét elhanyagolva ájultan esik a megszelídültnek vélt római egyház kebelére, arra ítéltetett, hogy a pápai métely őket is megrontsa. A határok őrizetlenül hagyásának sokféle következménye lehet, melyek sorában csupán egy a zsarnoki hatalomgyakorlás. Nem is csodáljuk, hogy a földi üdv NER-kreálta ideája őket is nagymértékben a bűvkörébe vonta.

Nem elég ellenezni a NER-t ahhoz, hogy kijussunk az igazi szabadságra. A NER számos antikrisztusi vonást mutat ugyan, ám hol van ez a miseáldozat kegyes külsőségek mögé bújtatott „kárhozatos bálványimádásá”-tól (Heidelbergi Káté), amely naponta hirdeti fennen, hogy mondhat, amit akar, a Szentírás, Krisztus az Ő egyetlenegy áldozatával NEM tette örökre tökéletessé a megszentelteket (vö. Zsid 10:14), és ezért a teremtmény naponta újrateremti a Teremtőt és megismételteti vele az áldozatát? Hogyan is gondolhatja bárki is, hogy túl lehet a NER-en, ha továbbra is helyesli, hogy a halottakért mondott misével (amely ugyebár nem más, mint a bűnbocsátó cédula „civilizáltabb” változata), a gyónás megalázó procedúrájával, a böjtökkel, a zarándoklatokkal stb. gúnyt űzzenek a bűnbeteg lélek sóvárgásából? Ki feltételezheti, hogy a NER bálványának ledöntésével átlépett a Rubiconon és nincs visszaút, ha ugyanakkor helyesli a pápai kézcsókot, vagy a kötelező papi nőtlenség mélységesen családellenes intézményét? Minemű zsarnokság elleni lázadás az, amely ugyanakkor hozzájárul ahhoz, hogy bárki teremtmény helyettesítheti Krisztust, s hogy az Üdvözítő a Szentlelken kívül bárki mást helytartóul rendelhetett?

Ahogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere végéről is az hírnökölne, ha az egypárti alkotmány helyébe egy konszenzusos alkotmány lépne, úgy a pápai jogbitorlásnak is csak azzal szakadhat vége az egyesek és a közösségek életében, ha az önkényesen megrontott, megcsonkított törvényt – „a szabadság tökéletes törvényét” (Jakab 1:25), a szabadságot hirdető szombattal! – helyreállítjuk, eredeti dicsőségében magasztaljuk fel. Ez lenne csak igazán a kegyelem munkája! Maga a szabadság nem gondolható el másképpen.