Szerző: Csabai Tamás

„A magyar bibliakiadás és bibliafordítás Magyarországon évszázadokon keresztül egyet jelentett Károli Gáspár nevével és az ő 1590-es művével. Szinte szentségtörésnek számított, ha valaki bibliafordítási munkája során nem hivatkozott a gönci prédikátor nevére. Akik ezt elmulasztották, és új bibliafordítást adtak ki, általában az egyháztörténelem elfeledett lapjaira kerültek. Így volt ez egészen addig, amíg az MBT szakemberei a Károli-féle Biblia egy újabb revíziós folyamata során az 1960-as évek közepén arra jutottak, hogy az újabb revíziónak nincs értelme, és helyette egy új fordítás megalkotásába kezdtek, aminek eredményeképpen 1975-ben megszületett a mára általánosan elfogadott és elterjedt új fordítású Biblia.”

„Míg az MBT lezártnak tekinti az 1908-as Károli-Biblia szövegét, addig mi − az elődök nyomában haladva és nemzetközi példákat szem előtt tartva − modernizált formában tovább akarjuk vinni azt. Ha máig modernizálni lehet a német Luther Bibelt vagy az angol Authorized King James Versiont, akkor miért ne lehetne kielégíteni a Károli-Biblia olvasható és modern változata iránti jogos magyar igényt is?”

Az előbbi nyilatkozat Pecsuk Ottótól, az Új Fordítású és a Revideált Új Fordítású Biblia (RÚF) kiadását felügyelő Magyar Bibliatanács (MBT) főtitkárától, utóbbi az Újonnan Revideált Károli-Biblia előkészítésében részt vevő Győri Tamás József evangélikus lelkésztől származik. Az idézettek csupán preambulum ahhoz a vetélkedéshez, amelynek fő tétje a modern kor hiteles és olvasóbarát szentírásfordításának létrehozása.

Két eltérő filológiai program képviselői hangoztatják tehát érveiket: az egyik amellett száll síkra, hogy el kell szakadni a négyszáz év távolában elhelyezkedő Vizsolyi Biblia, de a nagyjából egy századdal ezelőtti Revízió szókészletétől, szintaktikájától, morfológiájától is ahhoz, hogy ez a nemzedék is letudja kötelességét, és naprakész fordítást adjon a Biblia címzettjeinek kezébe; a másik fenn kívánja tartani a Károli-fordítás szöveghagyományát, ragaszkodva ahhoz, hogy létezik az új fordítás és a száz évvel ezelőtti szöveg között elhelyezkedő megoldás.

Az álláspontok közti távolságot érzékelve hajlamosak lehetünk elvéteni azt, ami álláspontjukban közös: azt a véleményt, hogy a Vizsolyitól (1590) a Nagy Revízióig (1908) terjedő szöveghagyomány megérett a változtatásra. Leginkább a megnövekedett nyelvi távolság áthidalása okán. A Károli szövegén felnőtt bibliaolvasók értelemszerűen nehezen szakadnak el a megszokott formuláktól, a veretes hangzás megőrzését jószerivel az érthetőség szempontjánál is előbbre valónak tartják. Ezek feladását nem tudják elképzelni a tartalom sérülése nélkül. Az újabb fordításokat ily módon mélységes gyanakvás lengi körül.

Pedig prófétálni „nemzetek és nyelvek előtt” (lásd Jel 10,11) azt a prédikálói kötelességet is magában foglalja, hogy elgörget valamennyi, a megértés előtt tornyosuló akadályt. Nem csak a használatból kikopott szavak helyettesítésére gondolhatunk, hanem a tömör latinos mondatszerkezetek feloldására. Hasonlítsuk össze a gondolatok tagolását a két újabb kori fordításban az Efézusi levél bevezetése alapján:

„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, a ki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, a szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Ő előtte szeretet által, eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, a melylyel megajándékozott minket ama Szerelmesben, a kiben van a mi váltságunk az Ő vére által, a bűnöknek bocsánata az Ő kegyelmének gazdagsága szerint. Melyet nagy bőséggel közlött velünk minden bölcsességgel és értelemmel, megismertetvén velünk az Ő akaratjának titkát az Ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában, az idők teljességének rendjére nézve, hogy ismét egybeszerkeszt magának mindeneket a Krisztusban, mind a melyek a mennyekben vannak, mind a melyek e földön vannak; Ő benne, a kiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetvén annak eleve elvégzése szerint, a ki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik, hogy legyünk mi magasztalására az Ő dicsőségének, a kik előre reménykedtünk a Krisztusban" (Revideált Károlyi ford., 1908).

 „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában. Őbenne van − az ő vére által − a mi megváltásunk, bűneink bocsánata is; kegyelmének gazdagsága szerint, amelyet kiárasztott ránk teljes bölcsességgel és értelemmel. Mert úgy tetszett neki, hogy megismertesse velünk az ő akaratának titkát, amelyet kijelentett őbenne az idők teljességének arról a rendjéről, hogy Krisztusban egybefoglal mindeneket, azt is, ami a mennyben, és azt is, ami a földön van. Őbenne lettünk örököseivé is, mivel eleve elrendeltettünk erre annak kijelentett végzése szerint, aki mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk, mint akik előre reménykedünk Krisztusban” (Revideált Új Fordítás, 2014).

Érdemi teológiai különbséget nem érdemes keresni a szövegek között. Annál inkább értékelnünk kell a gondolatok tagolásának igyekezetét, a bővítmények gondos elrendezését, amely szerencsésen járul hozzá az értelmezéshez. E jelentős érdemet akkor sem vitatjuk el az új fordítástól, ha amúgy fel kell panaszolnunk néhány teológiai előítéleten alapuló megoldást is: fel nem foghatjuk, miért adekvátabb a „nyugalomnap” a „szombat”-nál, amikor vallási, civilizációtörténeti és nyelvészeti módszerrel egyaránt kimutatható a bibliai Sábbáth és a mai napelnevezés közötti kapcsolat. A megváltáseszme súlyos sérelmének tekintjük továbbá annak a teológiai hagyománynak a fenntartását, mely szerint Jézus már a kereszthalála napján a paradicsomba távozott (lásd 23,43).

Azt, hogy nincs teológiailag feddhetetlen fordítás, újfent megadóan nyugtázzuk. Azt viszont már örömmel, hogy nincs az a fordítási tévesztés, ami alapjaiban foszthatna meg bennünket a megismerés lehetőségétől. A Scriptura sui ipsius interpres (A Szentírás önmagát magyarázza) elve a teljes Biblia olvasására nevel, hogy a szövegkörnyezetéből kiragadott, valamint az értelméből kiforgatott értelmezéseknek (fordításoknak) ellene állhassunk.

Ami pedig a két modernkori fordítás rivalizálását illeti, megkockáztathatjuk, az olvasó ebből inkább profitálni fog. A versenyhelyzet éppenséggel alaposabb munkára serkentheti az alkotóműhelyeket. Talán a versenyhelyzet hiánya, a Károli-Biblia csorbíthatatlan tekintélye okozta az 1908-as revízió viszonylagos sikerületlenségét. Jellemző módon a bibliás protestantizmus első nagy port verő belső konfliktusa (az M. Tótfalusi Kis Miklós ellen szított ellenséges vádak) akkor támadt, amikor − nagyobbrészt a Váradi Bibliának köszönhetően − a bibliaínség érzékelhetően csökkent. A kicsinyes viták a bibliafordításról valamiképpen a jóllakottság jele. Nem alkalmazható erre is a népi bölcsesség: az éhség a legjobb szakács?