A hetednapi adventista egyház történetének legvitatottabb időszaka az 1888-as minneapolisi generál konferencia és az a köré szerveződő eseményekhez kapcsolódik. Értelmezések feszülnek egymásnak arról, hogy mit – és mit nem – foglalt magában az ekkor és az azt követő években elhangzó üzenet, amit Ellen G. White hol „rendkívül értékes üzenet”-nek, hol „az igazság drágakövei”-nek nevezett.

Ron Duffield gazdagon dokumentált munkájában a teológus és az oknyomozó történész szívósságával deríti fel a cselekmény szálait, helyezi egymás mellé a kirakós darabjait. Az üzenet fogadtatásában, az egyház által akkor és azóta befutott pályában – amely nagymértékben függött az üzenet: a teljes evangélium, „a bennünk lakozó Jézus” üzenetének elfogadásától – egy átfogó, profetikus léptékű történetet hoz napvilágra. Ez a történet: Isten története. Isten története az Ő népével, amely oly régóta sóvárog az után, hogy átléphesse a mennyei Kánaán határát, miközben, mennyeibb látás híján, nem látja mindig világosan, mekkora munkát kell még elvégeznie Istennek, míg felkészíti őt az ünnepélyesen szép és komoly eseményre, a Krisztussal való találkozásra.

S a tét?

Duffield monumentális értekezésében arra is fény derül, hogy „a harmadik angyal üzenetének” (E. G. White) eltérő fogadtatása, illetve az egymástól elütő értelmezések mentén kétféle evangélium, kétféle egyháztörténet és végül kétféle egyház kontúrjai bontakoznak ki. Ezek között szembetűnő a kontraszt. A különbség úgyszólván ég és föld különbsége, és egyre kevésbé lehetséges közöttük az átjárás. „Tiszta és ragyogó fehér gyolcsot” (lásd Jel 19:8) csakis és kizárólag a mennyei szövőszéken szőnek.

Választanunk kell.