Kettős érzéseink lehetnek e mű olvasásakor. John Knox krónikája magába ötvözi a 16. századi reformáció történetének legfelemelőbb és legzavarbaejtőbb (legiszonytatóbb?) jegyeit.

Benne van a Krisztus örömhírének megismertetéséért, elterjesztéséért folytatott apostoli léptékű küzdelem. Az „egyedül Krisztus vére által vagyon az üdvösség”, az „üdvösség mint ajándék” szemlélete állt szemben az emberi érdem- és teljesítményhajhászás elvével. A reformáció hírvivőit az a bizonyosság fűtötte, hogy az üdvösség keresését egészen elvétik azok, akik arról szólnak, hogy mit teszünk mi, és nem arról, hogy Krisztus mit tett és tesz ma is értünk.

De benne vannak a templomfoglalások, a politikai frakciózások, amelyek egytől-egyig a hit ügyének kollektív szemléletéből, az „egy ország, egy hit” elvének a középkori nagy hitehagyás korából itt ragadt áldatlan örökségei. A kegyelem története olykor a kegyetlenség történetébe csapott át. Ezért lehet, hogy a legszívesebben talán a korai krónikáknál, a skóciai reformáció hőskoránál, Patrick Hamilton és George Wishart történeténél időzünk.

Knox talán az egyetlen olyan kimagasló szereplő a reformáció 16. századi történetében, aki a bibliás históriás elkötelezettségével, szenvedélyes átélőként megírta nemzete küzdelmét a hit diadaláért. Az eredmény egy sodró lendületű, olykor krimiszerű mű. Nyilván más a Knox optikáján átszűrődő történet, mint azok a modernkori értekezések, amelyek úgyszólván tisztán emberi történetként tárgyalják és szedik ízekre a kor vallási viaskodásait. Ha nem is tulajdonítjuk Knoxnak az inspiráltság ugyanazon mértékét, amit a bibliai szerzőknek − Mózes, Jeremiás, Ezsdrás stb. − készséggel, az Ész zsandárainak sem kívánjuk átadni, akik legott hűbéruruk ítélőszéke előtt számoltatnák el.

Knox munkája értő olvasókat kíván, akik meg tudják különböztetni a Krisztus evangéliumának hirdetésének magasztosságát és jogszerűségét azon aggasztó kísérőjelenségektől, amelyek eleve a reformáció fő-fő rendeltetésének kiteljesületlenségéről adnak hírt − azon túlmenően, hogy úgy általában az emberi bűnös létállapotról is. Leghelyesebben pedig azok értik majd, akik ötödfél évszázad után is, a paradigmák állítólagos átalakulása, a szereplők természetének − szintén állítólagos − megváltozása és az akkori ügyek, hogy mondjuk, meghaladása dacára is tudják mindennek a helyét. Az értékek helyét és a fogyatkozások helyét is, és ezeket még véletlenül sem cserélnék fel egymással.