Luther egész életében fáradhatatlan levélíró volt. Általában maga rótta sorait, csak kivételesen, egészségi állapota vagy túlterheltség miatt diktálta másnak. A folytonos levélírásra való panaszkodás egész életét végigkíséri. Akármilyen szempontból nézzük is: levélírói aktivitása lényeges része írói életművének és reformátori tetteinek.

„A prófétákkal például mind megvagyok, kivéve Ezékielt, ezen ülök most és a szentségről szóló sermón, ráadásul a levélírás és még egyebek” – így listázza feladatait Coburg várában.

A humanista levelezéstől eltérően Luther levelezőtársai nem alkottak homogén csoportot, nem kötötte össze őket ízlésük, műveltségük, stíluseszményük hasonlósága, s ez a sokféleség eredményezi a levelek hihetetlen változatosságát. A címzettek közt vannak családtagok, barátok (férfiak és nők is), szerzetesek, püspökök (köztük a pápa), polgárok és fejedelmek (köztük a császár), egykori diákok és személyesen nem ismert támogatók. A barátok közül kiemelkednek Georg Spalatin, a szász választófejedelem bizalmasa, majd evangélikus szuperintendens, továbbá a wittenbergi professzortársak és munkatársak, Philipp Melanchthon, Nicolaus von Amsdorf és Justus Jonas, valamint az ágostonos szerzetestársak, Johannes Lang és Wenceslaus Link. Előttük tárta föl Luther legfontosabb gondolatait, velük tárgyalta meg soron levő feladatait.