Szerző: Csabai Tamás

Kettős, elbizonytalanító érzések fognak majd el e mű olvasásakor: Knox krónikája magába ötvözi a 16. századi reformációtörténet legmagasztosabb és legviszolyogtatóbb jegyeit.

A história valamennyi 16. századi hitújítás kiindulópontjának a lutheri felismerést tekinti: Jézus Krisztus vére minden bűnre elegendő fedezetet nyújt. „Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket” (Zsid 10,14). A legfontosabb pedig, hogy az üdv imádandó Szerzője ingyen ajánlja fel az áldozati halálából fakadó örök életet. A kegyelem ingyen árad ki: szükségtelen, de az ember nem is tudja mivel kipótolni. Istent gyalázza, aki valamilyen előzetes emberi érdemnél fogva kívánja rábírni Istent, hogy „legyen jobb szívvel hozzánk”. „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk” (Róm 5,8). Azzal, hogy a hitrendszer középpontjába az ingyen, a saját érdemeit bőkezűen megosztó Jézus Krisztus került, az ember önnön erőfeszítései, az Isten előtti megfelelés igénye és igyekezete, az érdemfitogtatások a nekik kijáró helyre kerültek.

Márpedig a középkori nagy hitehagyás pontosan erre a felfogásra építette vallási rendszerét: a bűnös embernek meg kell szolgálnia a kegyelmet. Ezért az érdemszerző gyakorlatok, a megannyi vezeklési forma: az önsanyargatások, a zarándoklatok, az alamizsnálkodás, az imafüzérek, a búcsú (az örök gyötrelmek kiváltására hivatott összeg lerovása az egyháznak) − és a hosszú sor végén, mindennek betetőzéseképp a mise, Krisztus áldozatának, úgymond, emlékeztető megismétlése. A hitrendszer középpontjában Krisztus helyett az ember állt, a lelkiismeretekből − Luther emlékezetes hasonlatával élve − kitúrták az Üdvözítőt, és emberi zsarnokság foglalta el az üresen maradt helyet.

Luther felismerését a hálás utókor vallási forradalomként tartja számon. Nem azért, mert ezzel valami addig ismeretlen vagy addig nem létező tört át, hiszen a reformáció az apostoli hithez és, igen, ha úgy tetszik, a pátriárkák: Ábrahám, Izsák és Jákób hitéhez történő visszatérés volt. Semmilyen túlzás nincs viszont a minősítésben, ha szembesítjük egymással a kétféle vallási felfogást: egy Isten, akinél folyton bizonyítani kell, és Isten, aki Jézusban már bizonyított; egy Isten, akivel, mivel mi egyszerű halandók sohasem lehetünk elég jók nála, egy érdemdús elit közbenjárásával érintkezhetünk, és Isten, aki bűneltörlő áldozat és közbenjáró egyszersmind. Micsoda nyomasztó terhek az egyik oldalon, micsoda megkönnyebbülés a másikon! Ég és föld a kettő!

Mindezt annak alátámasztására, hogy indokoltnak kell tekintenünk azt a szenvedélyességet, amellyel a reformáció aktorai elhárítani kívánnak minden oly kísérletet, amely a lelkiismereteket gúzsba kötő vallási rendszer felélesztésére, újbóli térhódításának előkészítésére irányult. A Szentírás terjedésének ügye valóban semmilyen alkunak nem képezhette tárgyát. A hit védelmezői nem alaptalanul állították, hogy a bűnben veszteglő ember nem képes meghaladni önmagát, Kinyilatkoztatás nélkül istenképei, az Istenhez közelítés módjairól ácsolt gondolatépítményei óhatatlanul érdem- és cselekedet-központúak lesznek. A bibliai hit alapján a mise valóban az, aminek a reform hívei állították: bálványimádás. „Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. Nem is azért ment be, hogy sokszor áldozza fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt” (Zsid 9,24−26).

Megvédeni az emberek e lelki szabadságát elkötelezett és rettenthetetlen szabadsághősöket igényel.

Nincs okunk, nincs jogunk tehát megkérdőjelezni a bibliai hit helyreállítására irányuló szándékok létjogát. A posztmodern, amely előtt nincs jó és rossz, csak „más” van, ugyan szívesen szegülne ellen minden teológiai kizárólagossággal, de mi helyeseljük a lelkiismeretet rabigába hajtó tanokkal szembeni hajthatatlanságot. Ez legalább oly mértékben érthető, sőt, egyenesen kívánatos, mint a politikában a fasizmushoz és a kommunizmushoz hasonló ideológiákkal szembeni ellentmondást nem tűrő állásfoglalás.

És mégis, a kegyelem ez egyedülállóan felemelő történetébe rendkívül hamar a kegyetlenségek története „zavar be”.

Nem öncélú játszadozás ez a szavakkal. A vallási türelmetlenség történetét a kegyelem elvétésének jelenségeként értelmezzük.

A krisztusi kegyelem munkájáról született legemlékezetesebb példázatokban a megkegyelmezettek örömmel, hálával, alázattal válaszoltak a kegyelem általi felmagasztalásra. A megmentő kegyelem halálra kárhoztatta bennük a ke ményszívűséget, a gyanúsítás, a másokra mutogatás, az önfelmagasztalás szellemét. Jézus Krisztus leginkább az ellentétes oldalon állók viselkedésével szemlélteti, mivé válik az a szív, amely a vallási teljesítményével kérkedik (a farizeus imája: Lk 18,12), teljesítményméricskéléssel és cselekedethasonlítgatásokkal megtűzdelve („nem vagyok olyan, mint…”: Lk 18,11), amely alábecsüli helyzete kilátástalanságát („légy türelemmel irántam, és mindent megfizetek neked”: Mt 18,26), amely idegenkedéssel, sőt gyűlölettel, sőt gyilkos indulattal reagál a meg nem érdemelt kegyelemre (Mt 20,12; Lk 15,25−28) − hogy legvégül testi erőszak alkalmazására ragadtassa magát (Mt 18,30).

Nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy a visszafelé mutogató, bűnbakképzéssel és bosszúval társuló hibáztatás, mely a felelősségteljes bűnmegvallás helyébe lép (mivelhogy nem a hitető felelős egyedül: az elhitetettnek szintúgy megvan a része); a hitvita határtalan volta, amely nem látja be, hol lehetne már éppenséggel engedni Krisztus igaz tanának sérelme nélkül, mielőtt a kíméletlen szív protestánst protestáns ellen fordítana; a kollektív hitkövetés igénye a teokratikus államrenddel karöltve, amely a puszta külső megfeleléshez köti a polgári és keresztény üdvöt, hogy eközben a rendszer egészen dermesztő módon, a legnagyobb természetességgel termelje ki a maga besúgórendszerét,[1] − ez már az emberi érdemek, a megfelelés, a konformizmus vallása, amely elsinkófálja az egyéni ínséget, a kegyelemre szorultságot, és ekképp elvéti a keresztény szabadság bizonyosságát, szelídséget munkáló erejét. Így lett a kegyelem történetéből a kegyetlenség története.

A vallás- és eszmetörténeti vizsgálódások rendszerint abból a tézisből indulnak ki, hogy a reformáció korának embere alapvetően nem tudta értelmezni a vallási türelmességet. Nem becsüljük alá a neveltetésből, a kulturális környezetből, a történeti örökségből fakadó bevésődéseket. Elismerjük egyúttal, hogy az egyik legigazságtalanabb eljárás, amelyre a későbbi korok a múltbéliekkel szemben vetemedhetnek, az, ha a maguk perspektívájából állítják az elődöket a történelem ítélőszéke elé. Mindazáltal számon tartva a vallási türelmesség mégoly szórványosan előforduló példáit a korszakból, nem tarthatjuk egészen megingathatatlannak ezt az axiomatikus érvényűnek tekintett nézetet.

Sébastien Castellion, Roger Williams és mások kivételt képező tanúságai mindenesetre cáfolni látszanak azt a keresztény vallásokkal szemben rendszeresen hangoztatott kritikát, miszerint a pozitív vallás szükségképpen intoleráns. (A kegyelem története tehát igenis folytatódik!) A toleráns vallás contradictio in adjecto, nem létezik, állítják. És valóban, John Knox krónikája is bőséges anyagot szállít e kritika keze alá. (És a támpontokat itt nem inkvizítorok vagy hitvitázók rosszindulatú beállításai nyújtják, mint azt a korábbi századok eretnekség-történetei alapján feltételeznénk, amidőn egy-egy eretnekség pontos leírása azért ütközik nehézségbe, mert csak az uralkodó egyház feljegyzései, eretnek-aktái a maguk tendenciózus jellemzéseivel állnak rendelkezésünkre.) A skóciai reformációban csakúgy, ahogy a genfi minta egyéb másolataiban, a római katolikus vallásgyakorlat bárminő megtűrése maga a megtestesült indifferentizmus.

A szemben álló felek nem a politikai kizárólagosság helyességét vitatják. A vita afelett folyik, hogy kinek van joga elnyomni a másikat, lévén a tévedésnek nincs joga létezni. A protestánsok maguk is lényegében Augustinusnak az üdvös erőszakról szóló tézisét újítják fel, bizonyára nem függetlenül a hippói püspöknek Kálvinra gyakorolt hatásától. Egymást érik a szellemes és szemléletes példák, melyik párt miért jogosult erőt alkalmazva fellépni a másikkal szemben. A római katolikusok szerint például ők az anya, aki joggal fenyíti meg elbitangolt gyermekét, hogy visszavezesse őt a családhoz; a protestánsok szerint a római katolikusok elűzték az igazi anyát és egy szajhát ültettek a helyébe, amellyel szemben nincs az az erőteljes fellépés, amit túlzónak tarthatnánk.

A reformáció történetét szinte minden országban beárnyékolja az a körülmény, hogy a hit ügye evilági érdekek hálójába kerül. Németországtól kelet felé a protestánsok a törökkérdésből, az uralkodók figyelmének kényszerű megosztottságából (ebben a magunk részéről szívesen fedezzük fel Isten ujját) profitáltak. Ennek passzív nyugtázását olykor megfejelték némi politikai zsarolással vagy − mint arról a 17. századi magyar ellenállási hagyomány (Bocskay és Thököly mozgalmai) nyomán viszonylag közeli fogalmaink lehetnek − katonai fellépéssel. Luther a roppant méretű németrómai birodalmon belüli hatalmi ellenerőkből származó előnyöket élvezte.

A kis Skócia a két ellenlábas, Franciaország és a Rómától frissen elszakadt Anglia erőterébe került. A franciapárti katolikusok úgy voltak „hazafiatlanok” a reformátusok szemében, hogy ők eközben magától értetődőnek tartották az Anglia felé való tájékozódást, majd a vele kötött szövetséget annak ellenére is, hogy az az újkorig is számtalanszor lépett fel a gyengébb szomszéd önálló államiságával szemben fenyegetőleg. A franciák a protestánsok értelmezése szerint megszállók voltak, noha őket formailag behívták, éspedig VIII. Henrik Skóciával szembeni ellenséges magatartása miatt. Angliában nem kis részben a presbiteriánus covenanterek nyomására kerül napirendre Skócia megtámogatása. Mondanunk sem kell, hogy a hit erőinek diadalát nem lehet elválasztani az angoloktól érkező támogatástól. A reformáció skóciai hívei az üldöző egyházi és politikai hatalommal szemben maguk is nem kis részben evilági erőket állítanak csatasorba.

Semmit nem kell csodálkoznunk azon, ha a protestantizmus kritikusai, vagy épp az általános valláskritika szószólói, kérlelhetetlenül mutatnak e jelenségekre annak bizonyítékaként, hogy a hitvédelem magasztosnak hirdetett története csakoly politikai ármány és hatalmi versengés jegyében bonyolódik, mint a klánok közötti legalantasabb viszály valamelyik itáliai köztársaságban.

És az sem csoda, ha a hitvalló örökösök is a hőskor történeteinél időznének legtovább. Igaz, annak rengeteg mártírja volt, de legalább nem vetülhetett rájuk az a gyanú, hogy a keresztet megkerülve a földi uralom mintáit követték maguk is. Van abban valami kiváltképpen Krisztus-szerű, hogy egy Patrick Hamilton vagy egy George Wishart esetében, akik életük virágjában adták életüket az evengéliumért, egy pillanatra sem érezzük azt, hogy a nyakukra hágó csizmák alatt is ne ők lennének mindvégig felül! Utóvégre oly hadvezér lobogója alá sorakoztak fel ők, Aki már a kígyó fejére taposott (vö. 1Móz 3,15). „A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot” (Jn 16,33).

Az átélő szenvedélyességének és − félve írjuk le − küldetésességének képezi részét minden bizonnyal az az optika is, amelyen keresztül a szerző anyagát kiválogatja, elrendezi. Az emlékirat műfaja eleve nem feltételezi a legkülönbözőbb szempontok szembesítésére kötelezett tudományosságot. Nem kívánjuk elvitatni az emlékíró Knoxtól a lejegyzett események hű megörökítésének szándékát, külső-belső igényét. Mindez azonban távolról sem szavatolja az elfogulatlanságot. Hiszen − hogy ezzel az egészen anakronisztikus, ám a mai olvasó számára annál szemléletesebb párhuzammal éljünk − a kamera elhelyezése érdeklődésünk kiválasztott tárgyaira tekintettel, a fókusz beállítása a közeli és a távoli, a fontos és az érdektelen tárgyak elhatárolásának lehetőségével eleve alapvető „rendezői” döntés. Régi igazság, hogy vannak történetek, amelyekben az a legfontosabb részlet, amit nem írnak meg.

Knox krónikája azonban a fentieken kívül kiegészül a deklarált apologetikai szándékkal: ő a protestáns ügy kibontakozásának mennyei inspiráltságú, azaz a Gondviselés vezérletét kidomborító történetét kívánja megírni. Utóvégre egy eszme mineműségéről nem csak az azt alkotó tanítások vallanak, legalább ennyire érdekes az az elbeszélhető, áthagyományozható eredettörténet, amelynél fogva a tan igaz és helyes volta mellett az azt képviselők is igazolást nyernek. A szerző iránti legteljesebb tisztelet sem ragadtathat minket arra, hogy írásművének az ihletettség ugyanazon fokát tulajdonítsuk, mint a Szentírásnak. A tényleíráson túl Knox itt-ott összegző értékelésekre vállalkozik: ezek orientálhatnak és dezorientálhatnak egyszersmind. A mégoly páratlan reformációtörténeti munkát is szigorú forráskritikai eljárásoknak szükséges alávetnünk.

Az elengedhetetlen szigort azonban illendő a munkának kijáró méltányos bánásmóddal párosítanunk. Nézetünk szerint ugyanis az eredettörténetekben az ihletés valamilyen mérvű jelenlétére leginkább a kritikai önreflexió jelei vallanak. Miként a választott nép(ek) ó- és újszövetségi történetének kibontása sem részrehajló − hogy különös módon a valláskritika épp ezekre a bűnökre: Ábrahám, Jákób, Dávid bűneire mutogatva állíthassa diadallal, hogy a hit nem nevel különb embereket −, akként Knox munkája sem elnéző a választottak mulasztásaival, visszaeséseivel kapcsolatban. A skóciai reformációt érő ellentámadás okait feltárva például − az egyoldalú áldozatmítoszok fabrikálásának kísértését kikerülve − e magyarázattal szolgál: „mert ekkorra nagymértékben eltértünk Isten Igéjének tisztaságától, és a világot kezdtük követni, és újra kezet fogtunk az ördöggel és a bálványimádással” (211. o.); és: „Isten igazságáról szinte teljesen megfeledkeztünk: e kútfőből – vagyis abból, hogy a testet és a vért sajnos előbbre tartottuk Istennél, valamint a bűnt és a hiábavalóságot megfeddő hírnököknél – ered minden nyomorúságunk” (212. o.). Mindezt ugyanannak a Negyedik könyvnek a nyitányaként, amelynek előszavában Knox, az Úrban dicsekedve, nem fél kijelenteni, hogy „nincs még egy ilyen ország, amelyben hasonló tisztaság honolt volna a vallás megújításának dolgában” (209. o.).

Ez mindenképp egy más történet, mint Neil Oliver Skócia történelme c. könyve (ford. Havas Norbert. General Press Kiadó, 2010); másképpen más, de más, mint Szántó György Tibor igényes, egyben olvasmányos kortörténete (Anglikán reformáció, angol forradalom. Európa Könyvkiadó, 2000). Annyit mindazonáltal − a tisztelgést alázattal párosítva − helyes leszögeznünk, hogy a szent irodalom, a szent krónika nem eo ipso irányzatos és elfogult, ahogy a hőstettek olykor szertelen felnagyításának (hiperbolák) kétségtelen jelenléte mellett szívesen nyugtázzuk Knox hatalmas krónikaírói vállalkozásában a hitelreméltóság megannyi bizonyítékát is.

John Knox a Historyt 1559 és 1571 között írta. Befejezetlen munka, a szerzőt a halál (a hatvan évet sem érte meg) akadályozta meg a legutolsó évek krónikájának megírásában, a saját jelenéig való eljutásban. A végső összerendezés hiányát elsősorban az a kézzelfogható körülmény fémjelzi, hogy a négy könyvet nem a keletkezés sorrendjében látta el sorszámmal: a Második és a Harmadik könyv előbb került ki tolla alól, mint az Első. Knox értelemszerűen műve egyetlen kiadását sem érhette meg. Elsőként Thomas Vautrollier (†1587), egy hugenotta menekült nyomdász adta ki Londonban. Majd David Buchanan (a jeles 16. századi polihisztor, George Buchanan oldalági leszármazottja) 1644-es kiadása (London és Edinburgh) következett. E korai kiadások súlyos szövegkritikai problémákat is felvetnek: a Vautrollier-féle elhagyta az Erzsébet királynőre nézve terhelő részeket, a még több elhagyást, toldást stb. eszközlő Buchanan-kiadást pedig − John Milton szavaival élve − valószínűleg „a korona ellenségeinek ágnyeső késével alakítgatták”. Tetejébe ez a kiadás magában foglalta a vitatható szerzőségű Ötödik könyvet is.

A skóciai reformáció történetének csorbítatlan szövege David Laing (1793−1878) hatkötetes Knox-összkiadásában (Edinburgh: Printed for the Bannatyne Society, 1846-1864) két teljes kötetet, 1035 oldalt tett ki. Érthető, ha ez a roppant terjedelem sokakat riasztott vissza a könyv kézbevételétől. Thomas Carlyle az Essay on the Portraits of John Knox c. könyvében is afelett kesereg, hogy nem áll rendelkezésre egy olvashatóbb változat − amin maga is csak egy tömörített szöveget érthetett.

Ezt a szükségletet látta jónak betölteni a jeles Charles John Guthrie (1849−1920), aki egyébiránt jogi végzettségű lévén közel húsz esztendőn át a skót egyház jogtanácsadójaként is működött. A tömörítés kétségkívül változtatás: a kézben tartott mű nem kutatók, hanem egyszerű olvasók számára készült. Kimaradt a Hitvallás, a Fegyelem Könyvének java része, a beszédek, prédikációk, okiratok zöme: ezek a tömörítő műveletek lényegi-tartalmi áldozatai. Ezen túlmenően türelmes szerkesztői munkával elhagyta a redundáns helyeket, az ismétléseket. Megtartotta viszont a történészek által is hivatkozott részeket. Szerencsés szerkesztői döntésnek tűnik az egyes könyvek fejezetekre osztása, a bekezdésekre tagolás. A jegyzetapparátus túlnyomórészt Knox kortársainak − köztük a korabeli politikatörténet, irodalom nem egy hírneves személyiségének − feljegyzéseiből merít: ezek mondhatni szerves részét képezik a Knox-szövegnek, a szokásosnál nagyobb mértékben gazdagítva azt.

John Knox szép, irodalmi igényességgel megformált angol nyelven írt. Nem csak hivatása adta meg hozzá a képesítést: angliai, franciaországi, németországi, svájci tartózkodása idején művelt körökben forgolódott. A fordítók és a szerkesztő olykor nehéz döntések előtt álltak. Egy ötödfélszáz éves mű átültetésekor főként azt az örök fordítói dilemmát kell előzetesen, majd lépésről-lépésre megválaszolni, hogy a célnyelvi szöveg mennyit tükrözzön vissza az egykorú nyelvhasználatból − a formából −, mennyire legyen veretes, reformáció-korabeli „bibliás”, illetve, hogy mennyit áldozzon be utóbbiakból az érthetőség javára. Századokat, ekképp szinte világokat kellett nyelvileg áthidalnunk. Szándékunk szerint úgy iparkodtunk az érthetőség és az olvashatóság szempontjainak eleget tenni, hogy eközben ne kelljen egészen lemondani a sajátos nyelvezet nyújtotta színekről. Nem nagyon hiszünk a hibátlan munkában. Épp ezért a nyájas olvasó szíves jóindulatára is apellálunk, ha talán nem is ritkán sikerületlen szövegdöccenésekbe botlik − a sokszori átfésülés ellenére is bennragadt sajtóhibákról nem is szólva.

A szerkesztő-kiadó őszinte reményét fejezi ki, hogy jelen kiadás szerény mértékben hozzájárulhat majd a reformáció történetének jobb megértéséhez, ösztönzéseket nyújt új kutatási perspektívák nyitásához. A reformáció ötszáz éves évfordulója valamelyest élénkíti az érdeklődést, de nem kifejezetten könnyű feladat a helyenként a kulturális evolúció („a meghaladott reformáció”) szellemével átitatott, vagyis semlegesítő értékeléseken túltekintve érvényes, a reformáció igaz szellemét feltáró munkát végezni. Olyat, amely az erényeket és a fogyatkozásokat egyaránt meglátni képes, és, ami az előbbiek jegyében talán még fontosabb, ezek helyét nem cseréli fel